Erdélytúra, 8. nap – Hosszú, de finom

Az idei túra leghosszabb napjának már az első mozzanatai jelezték, hogy ez egy nem szokványos nap lesz. Először is nem volt ébresztés. Mindenki a számára leghatékonyabb, évek során kikísérletezett saját módszerével kellett rávegye fáradt testét, hogy reggel hét órakor elhagyja az ágyat. A sikeresen ébredőket egy második meglepetés is várta: a szervezők a reggeli mellé máris előadót szolgáltak fel.

Mara Ernő (a képen egyedül ő van ingben ) visszaigényelte a Mara család Hátszeg-vidéki birtokait és ingatlanjait (tegnap Felsőszálláspatakon és Fehérvízen láthattunk Mara kúriákat), és most közel száz hektáron gazdálkodik. Válaszként a kérdésre, hogy mit termeszt, három palack almapálinkával lepte meg a reggeli kávéját szürcsölgető társaságot.

A Mara család pozitív példájától fellelkesedve rekordidő alatt sikerült elindulnunk, a szokásos “három perc múlva indulunk” most nem fél órára, hanem csak tíz percre nyúlt.

Első megállónk az alsószilvási bölényrezervátum volt. A falutól délkeletre fekvő, 40 hektáros Slivuț tölgyesben 1958-ban hozták létre Románia első bölényrezervátumát. Ekkor két európai bölény, Podarec és Polonka érkezett Lengyelországból, a Białowieżai Nemzeti Parkból. Azóta 47 bölényborjú született Alsószilváson, melyek valamennyien R betűvel kezdődő nevet kaptak. Innen népesítették be a vânători-neamț-i és a bucșani-i bölényrezervátumot.

Idei túránk során már találkoztunk párszor a Hátszeg-vidéki bölényekkel a Haţegana sör cimkéjén, ezért azt hittük, jóban vagyunk velük. Erre fel teljes csatasorban vártak minket, sápadtarcúakat a bölények “ősi” földjén.

Hamar meggyőztük őket, hogy nem gyarmatosítani jöttünk, egyetlen fegyverünk a drótszamár, ami tudvalevőleg jóval gyengébb egy ereje teljében kérődző bölénynél.

Erőfölényük nyugodt tudatában megtanítottak minket, hogy további utunk során hogyan rakjuk helyre a fölényeskedő, arrogáns, dudafüggő autósokat.

Újonnan szerzett erőfölényünk nyugodt tudatában vágtunk neki az újabb emelkedőknek, melyekre ugyan igény nem volt, de azért voltak bőven a mai napon. Szerencsére minden tapasztalt Erdélytúrás tudja már, hogy minden emelkedő után ereszkedő következik, és általában jutalom. Jelen esetben a vajdahunyadi vár.

Idegenvezetőnk, a vajdahunyadi lelkész, Zsargó János, élvezetes előadásmóddal és lebilincselő tárgyi tudással vezette végig fáradt csapatunkat a váron és történelmén, a valóság és legendák birodalmában.

A várkutat például a legenda szerint három török rab ásta ki megígért szabadulásuk reményében.

Miután végeztek, és kiderült, hogy mégsem szabadulhatnak, érzelmeiket a falba vésték:

Ez kb. annyit jelent, hogy “Vizetek van, de szívetek nincs”. Ez volt az ötödik nyelv, amivel a várban találkoztunk, mert érdemes megemlíteni, hogy a várban található információs táblák és a modern kor követelményei (és Uniós források) által felállított érintőképernyős információs pontok négy nyelven (köztük magyarul is) kommunikálnak a látogatóval. Szép gesztus (vagy ügyes marketing), kár hogy a magyar célcsoportot ha szíven nem is, de szemen szúrják a valószínűleg Google fordítóval “magyarított” szövegek. Szerencsére a török feliratot nem fordították, mert az valahogy így hangzott volna: “Van vizem, szívesen adok”.

A vártúra után folytattuk a biciklitúrát, de előbb PGYZ készített egy csapatfotót, amiről ő lemaradt. Vagy mégsem?

A Vajdahunyad melletti Rákosdnak számottevő magyar lakossága van. Legalábbis szerintünk, van aki nem így gondolja.

Programfüzetünk szerint “Rákosdon található a szarmatakori szárazföldi csiga-fauna [Gaál I., 1911] lelőhely“, de mi inkább a református templomot látogattuk meg, mely gondozottságával, rendezettségével jelezte: jó kezekben van.

Hogy meg ne unjuk a biciklizést, egy kis országúti kalandozás következett, majd egy kis mezei kitérő, végül, de nem utolsósorban egy kis meredek emelkedő, ami után már olyan magasan voltunk, hogy nem egészen két perc alatt suhantunk be Dévára.

Vacsora előtt Schreiber István, dévai EMKE elnök mesélt nekünk a Hátszeg-vidéki várakról, a román nemesekről, akik nem románnak, hanem “nemeş”-nek vallják magukat, a Nopcsa bárókról, majd Déváról.

Vacsora után a Téglás Gábor elméleti Líceum igazgatójával, Kocsis Attilával beszélgettünk az iskola fennállásának hét évéről és a szórványoktatás problémáiról, lehetőségeiről.

Éjfél után került sor a VIII. Erdélytúra kiértékelőjére a IV. A osztályban.

A rosszalkodókat külön ültettük, de még így is hajnali három óráig tartott átbeszélni az elmúlt nyolc nap élményeit.

A túra is és a résztvevők is csupa jeles és kitűnő osztályzatot kaptak egymástól, és abban a megnyugtató tudatban tértünk nyugovóra, hogy búcsúzkodni csak holnap kell, és az sem olyan nagy baj, hiszen jövőben is találkozunk a IX. Erdélytúrán.

Blog: Boda Szabolcs

Fotók: Boda Szabolcs, Plosz Zoltán, Szász Kriszta