IX. Erdélytúra – Udvarhelyszék: Útvonal

0. nap, 2013. augusztus 9.: találkozás Homoródszentmártonban

2. nap, 2013. augusztus 11.: Homoródszentmárton – Bágy – Székelydálya – Ege – Jósfalva – Kányád – Székelyderzs – Székelymuzsna – Mátisfalva – Agyagfalva – Décsfalva – Nagygalambfalva – Kisgalambfalva – Betfalva – Székelykeresztúr

4. nap, 2013. augusztus 13.: Székelykeresztúr – Alsóboldogfalva – Székelyszenterzsébet – Románandrásfalva – Nagysolymos – Bözödi-tó – Kőrispatak

Nehezen ment a búcsúzkodás, ezért eldöntöttük, hogy csapatunk megmaradt tagjaival meglátogatjuk a Magna Curiát és a Déva várát.

A Várhegy déli lábánál álló Magna Curia mai alakját Bethlen Gábor kezdte meg kialakítani 1621-ben reneszánsz stílusban, de végül csak a 18. század elejére készült el és a barokk jegyeit viseli magán. 1882-ben a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat rendezte be múzeumnak régészeti gyűjteménye számára. 1938-tól Hunyad megyei múzeumként működött. 2008-ban befejezték nagyszabású felújítását és harminc teremben A Dák és Római Civilizáció Múzeuma néven nyílt meg ismét.

A környékről is messziről látható várat a 13. században kezdték építeni. Napjainkban fölvonóval vagy gyalogosan közelítheti meg a látogató. A romantikus szépségű természeti rezervátumot képező Várhegy számos ritka növény és a homoki vipera (Vipera ammodytes) előfordulási helye. Minthogy a vár börtönében szenvedett mártírhalált Dávid Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója és első püspöke, a Várhegy és a vár az unitáriusok nemzetközi zarándokhelye.

Mivelhogy Csernakeresztúron, bukovinai székely vendéglátóinktól megtudtuk, hogy Madáfalva azért nem Mádéfalva, mert kölcsönadták az ékezetet a Szárhegyieknek, a vár lábánál kirakott óriási DEVA feliraton már nem is kerestük az ékezetet.

Inkább csodáltuk a kilátást,

és biztos, ami most van alapon készítettünk még egy csoportképet fogyadozó csapatunkkal:

Lefele páran eldöntöttük, hogy kihasználjuk a napot, és hazautazás előtt még felkeressük Marosillyén Bethlen Gábor szülőházát, és Marosnémetiben a Gyulay kastélyt, de nem volt kedvünk ilyen hirtelen elválni egymástól, így beültünk egy utolsó ebédre a “Vöröshagyma” (Ceapa Roşie) elnevezésű vendéglőbe.

A VIII. Erdélytúra utolsó közös ebédje majdnem négy órásra nyúlt, újra kiértékeltük a túrát, búcsúzkodtunk és rajzolgattunk,

így a tervezett programpontok elmaradtak és öt órakor mindenki elindult otthonról haza.

Epilógus:

A VIII. Erdélytúra 39 résztvevőjének egyöntetű véleménye volt, hogy Dél-Erdély gyönyörű természeti adottságokkal és nagyon értékes kulturális örökséggel rendelkezik.

Túránkat két kérdés kísérte: hogyan tudja a helyi közösség megőrizni ezen értékeket, és hogyan tudunk hozzájárulni mindehhez mi, az Élő Erdély Egyesület?

A helyi közösségek viszonylatában egyaránt találkoztunk elszomorító és biztató példákkal, egyesületként pedig amellett, hogy apró gesztusokat tettünk (megtisztítottuk a zalatnai mészárlás emlékére felállított ompolygyepűi emlékmű környékét, és koszorút helyeztünk el az emlékműn), újra meggyőződtünk arról, hogy a legszebb hobby felfedezni Erdélyt, a legszebb hivatás pedig hozzájárulni kulturális és természeti értékeink megőrzéséhez, közösségünk megerősödéséhez.

Túránk természetesen csak ízelítőt nyújt Dél-Erdélyből, blogunk csak egy pillanatkép arról amit, és ahogyan mi láttunk Dél-Erdélyből a VIII. Erdélytúránk alkalmából.

Mi a magunk eszközeivel folytatjuk munkánkat: honlapot, filmeket, útikönyvet készítünk Dél-Erdélyről, hogy másoknak is megmutathassuk Dél-Erdély kulturális és turisztikai értékeit, és igyekszünk hozzájárulni megőrzésükhöz ott, ahol erre igény merült fel és lehetőségeink megengedik: például segíteni fogunk a marosszentimrei középkori templomot védő kerítés helyreállításában.

Másoknak pedig csak ajánlani tudjuk: induljanak el, fedezzék fel Erdélyt, és gazdagabban fognak hazatérni.

Blog: Boda Szabolcs

Fotók: Szász Kriszta

Mara Ernő (a képen egyedül ő van ingben ) visszaigényelte a Mara család Hátszeg-vidéki birtokait és ingatlanjait (tegnap Felsőszálláspatakon és Fehérvízen láthattunk Mara kúriákat), és most közel száz hektáron gazdálkodik. Válaszként a kérdésre, hogy mit termeszt, három palack almapálinkával lepte meg a reggeli kávéját szürcsölgető társaságot.

A Mara család pozitív példájától fellelkesedve rekordidő alatt sikerült elindulnunk, a szokásos “három perc múlva indulunk” most nem fél órára, hanem csak tíz percre nyúlt.

Első megállónk az alsószilvási bölényrezervátum volt. A falutól délkeletre fekvő, 40 hektáros Slivuț tölgyesben 1958-ban hozták létre Románia első bölényrezervátumát. Ekkor két európai bölény, Podarec és Polonka érkezett Lengyelországból, a Białowieżai Nemzeti Parkból. Azóta 47 bölényborjú született Alsószilváson, melyek valamennyien R betűvel kezdődő nevet kaptak. Innen népesítették be a vânători-neamț-i és a bucșani-i bölényrezervátumot.

Idei túránk során már találkoztunk párszor a Hátszeg-vidéki bölényekkel a Haţegana sör cimkéjén, ezért azt hittük, jóban vagyunk velük. Erre fel teljes csatasorban vártak minket, sápadtarcúakat a bölények “ősi” földjén.

Hamar meggyőztük őket, hogy nem gyarmatosítani jöttünk, egyetlen fegyverünk a drótszamár, ami tudvalevőleg jóval gyengébb egy ereje teljében kérődző bölénynél.

Erőfölényük nyugodt tudatában megtanítottak minket, hogy további utunk során hogyan rakjuk helyre a fölényeskedő, arrogáns, dudafüggő autósokat.

Újonnan szerzett erőfölényünk nyugodt tudatában vágtunk neki az újabb emelkedőknek, melyekre ugyan igény nem volt, de azért voltak bőven a mai napon. Szerencsére minden tapasztalt Erdélytúrás tudja már, hogy minden emelkedő után ereszkedő következik, és általában jutalom. Jelen esetben a vajdahunyadi vár.

Idegenvezetőnk, a vajdahunyadi lelkész, Zsargó János, élvezetes előadásmóddal és lebilincselő tárgyi tudással vezette végig fáradt csapatunkat a váron és történelmén, a valóság és legendák birodalmában.

A várkutat például a legenda szerint három török rab ásta ki megígért szabadulásuk reményében.

Miután végeztek, és kiderült, hogy mégsem szabadulhatnak, érzelmeiket a falba vésték:

Ez kb. annyit jelent, hogy “Vizetek van, de szívetek nincs”. Ez volt az ötödik nyelv, amivel a várban találkoztunk, mert érdemes megemlíteni, hogy a várban található információs táblák és a modern kor követelményei (és Uniós források) által felállított érintőképernyős információs pontok négy nyelven (köztük magyarul is) kommunikálnak a látogatóval. Szép gesztus (vagy ügyes marketing), kár hogy a magyar célcsoportot ha szíven nem is, de szemen szúrják a valószínűleg Google fordítóval “magyarított” szövegek. Szerencsére a török feliratot nem fordították, mert az valahogy így hangzott volna: “Van vizem, szívesen adok”.

A vártúra után folytattuk a biciklitúrát, de előbb PGYZ készített egy csapatfotót, amiről ő lemaradt. Vagy mégsem?

A Vajdahunyad melletti Rákosdnak számottevő magyar lakossága van. Legalábbis szerintünk, van aki nem így gondolja.

Programfüzetünk szerint “Rákosdon található a szarmatakori szárazföldi csiga-fauna [Gaál I., 1911] lelőhely“, de mi inkább a református templomot látogattuk meg, mely gondozottságával, rendezettségével jelezte: jó kezekben van.

Hogy meg ne unjuk a biciklizést, egy kis országúti kalandozás következett, majd egy kis mezei kitérő, végül, de nem utolsósorban egy kis meredek emelkedő, ami után már olyan magasan voltunk, hogy nem egészen két perc alatt suhantunk be Dévára.

Vacsora előtt Schreiber István, dévai EMKE elnök mesélt nekünk a Hátszeg-vidéki várakról, a román nemesekről, akik nem románnak, hanem “nemeş”-nek vallják magukat, a Nopcsa bárókról, majd Déváról.

Vacsora után a Téglás Gábor elméleti Líceum igazgatójával, Kocsis Attilával beszélgettünk az iskola fennállásának hét évéről és a szórványoktatás problémáiról, lehetőségeiről.

Éjfél után került sor a VIII. Erdélytúra kiértékelőjére a IV. A osztályban.

A rosszalkodókat külön ültettük, de még így is hajnali három óráig tartott átbeszélni az elmúlt nyolc nap élményeit.

A túra is és a résztvevők is csupa jeles és kitűnő osztályzatot kaptak egymástól, és abban a megnyugtató tudatban tértünk nyugovóra, hogy búcsúzkodni csak holnap kell, és az sem olyan nagy baj, hiszen jövőben is találkozunk a IX. Erdélytúrán.

Blog: Boda Szabolcs

Fotók: Boda Szabolcs, Plosz Zoltán, Szász Kriszta

Ennek örömére elindultunk ébresztő körutunkra (a kék csapat, végre teljes létszámmal), vidám nótázással próbáltuk az újdonságnak számító „aquagym” bemelegítésre csalogatni biciklis társainkat a Budapest Bár ritmusaira: https://www.youtube.com/watch?v=pie9cHezchM

„Kezemben pompa van
Azzal ébresztem én magát
Mert aki nem teker
Risakkal gyűjti meg a baját”

Az „aquagym” után

mindenki felült a frissen termett alma-biciklijére és elindultunk Őraljaboldogfalva irányába, ahol megtekintettük a XIII. századi református, eredetileg katolikusnak szánt templomot amelynek állítólag egyetlen magyar híve van. Ez az építmény szolgált mintául a korabeli Hátszeg környéki román templom építészetben.

A templom hüvőséből nehezen mozdultunk tovább de végül elértünk a  Mátyás királytól nemességet kapott Kendeffy család kastélyához, amely napjainkban rózsaszínben pompázik. A ma álló kastélyt az 1870-es években Kendeffy Árpád építtette az angol gótikus kastélyok mintájára. A pompás külsőhöz eredetileg méltó berendezés is társult, aminek ma már nyoma sincs. Az 1960-as években nyári gyermektáborként használták, állaga leromlott. 1972-ben felújították, tornyát teljesen újraépítették, és a nyolcvanas évektől 32 szobás szállodaként működött. Egykori építtetőinek örökösei 2006-ban visszakapták.

Egy helyi arc szerint a kastélyt 49 évre „koncesszióba” (haszonbérlet) adják egy szállodának és 1-2 hónap múlva elkezdődnek a felújítási munkálatok.  Ennek a hírnek örömére elpedáloztunk meginni egy jó hideg sört a lehető legközelebbi helyi egységbe.

Mivel templomból és kastélyból soha nem elég útba ejtettük a Nopcsa kastélyt. A Nopcsa család szacsali kastélya a XVIII–XIX. század fordulóján épült klasszicista stílusban, szerényebb formával, mint a barát és rokon Kendeffyek szomszédos (alig 8 km-re fekvő) pazar építménye. A család aztán – Nopcsa Ferenc rábeszélésére – a kastélyt elhagyta, majd eladta. A szocialista Románia elállamosította, kifosztotta, sérült elméjű gyerekek gondozóintézetévé alakította, és hagyta elromosodni. Itt is kiderült, hogy ezt a kastélyt is felújítják hamarosan és paleontológia intézetté alakítják. Erre az örömhírre már nem ittunk több sört viszont új barátságok kötődtek.

A szentpéterfalvi református templomot sem hagyhattuk ki, majd a kultúrprogramot követte a komoly, technikás útszakasz, a dinoszauruszok völgyén, köveken, patakokon át majdnem a Retyezát csúcsáig.

Miután átkeltünk az utolsó  vizes szakaszon Kriszta és Gücüke mennyei ebéddel várt minket. Egész délelőtt erre készültek: vinettét sütöttek, ki is kavarták, kenyeret is dagasztottak és még az esztenára is volt idejük kimenni egy kis friss ordáért, nem beszélve a frissen hűtött komlóléről.

A fürdés sajnos érdeklődés hiányában ezúttal elmaradt, de az ezt követő ereszkedő mindenkit kárpótolt Malajesd váráig.

Következő megállónk a Mara kúria volt, ahol a házigazda hiányában csak az udvarba nyertünk betekintést, de holnap reggel tiszteletét teszi kis csapatunknál a kúria ura, így majd többet is megtudunk a család és az épület történetéről, így javasoljuk a holnapi bejegyzést is elolvasni!

És most, hogy megérkezett a két órája megrendelt pizza (a bőséges vacsora után) indulunk is pótolni a ma elbringázott energiát.

Blog: Haba Ildikó, Kozma István, Mihálykó Ervin, Löffler Anna, Plosz Zoltán

Fotók: Haba Ildikó, Löffler Anna, Plosz Zoltán

Elindultunk a néprajzi Erdőháton, ahol feltekertünk Lindzsináig, román nevén Izvoarele-ig. Ki tudja honnan ered a falu magyar neve? Nehézkes indulás után ismételten szemügyre vehettük a cigány palotákat Vajdahunyad határában. Elkezdődött a mai nap első „lankás” szakasza az Alsócsónakosi tóig – (Cincişi-i tó), amely öt falu elárasztásából keletkezett, – (ahogy román elnevezése is utal rá). A tó végében (déli irányban) még mindig látszik az egyik falu templomtornya, a bözödi tó hasonmása. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy ez a helyi „manelisták” kedvenc fürdőzőhelye. A napfürdő után következett a hűsölés – ki vízben, ki sörörömben.

A kis terep az elmúlt napok „lapotyáihoz” képest már nagyon jól ment mindenkinek. Közös fotózás, szilvázás, irány a kocsma.

Hó-Hó-Hó… Az nem úgy van! Ha kolostorhoz zarándokolsz, nem olyan egyszerű ez a feladvány! Prislopi kolostorhoz hóláncunk sajnos nem volt, de így is sikerült „bevennünk” a zarándokhelyet. A kosztumáción derülésünk akkora volt, hogy a megigért guide-ot már meg sem kaptuk. A prislopi kolostor a románság számára kiemelt zarándokhelynek számít, ugyanis ezt tartják az erdélyi ortodox vallás elterjedési központjának. A kolostornak magyar vonatkozásai is vannak, a többszörösen csalódott Zamfira asszonynak magyar férjei voltak. A templomocska előcsarnokában freskók találhatók, amelyen érzékelhetőek a különböző korok stílusjegyei; a felső freskók valószínüleg korábbi keletkezésüek, mint az alsók. Tapasztaltuk a középkori „cetlizés” intézményét is, mely szerint bármilyen kívánság teljesülhet adott összeg fejében.

A csapat ettől indítatva gyorsan kívánt 10 km ereszkedőt s végre a nap első kocsmájára áhítozott. A csetenyésen átvágva megérkeztünk a Helyhez, ahol T. azonosíthatatlan zöld löttyel oldotta egyszemélyben a csapat feszültségét. Ezen vidék falusi kocsmáinak jelegzetessége, hogy kívánságra nyitják ki, a kulcs mindig valahol a szomszédban van.

Zuhanó repülésben Alsófarkadinba érkeztünk, ahol megnéztük a volt Nopcsa kastélyt, ami manapság a Román Tudományos Akadémia Intézetének ad otthont és a Retyezát természeti génbankja fog működni benne. A falut 2001-ben átkeresztelték egy helyi népszavazás után General Berthelot-ra. Tessék utána nézni, hogy miért is!

Demsus temploma következett, amiért kihagytuk Sarmisegetusa-t. D. véleménye szerint azért, mert minden értékes követ ebbe a templomba építettek be. A templomban talált freskókon a szentek szemei ki lettek kaparva, ennek magyarázata a „szemmelverés”, vagyis a szentek ne láthassák a hívők lelkét. A templomot különböző időkben reformátusok és görög keletiek is használták egyszerre, ilyenkor az ikonosztázt a fal felé fordították. A tornyába nem lehet felmenni, de egyes pletykák szerint a templom harangján magyar felirat található.

Hol vagytok magyar nemesek?

Meglátogattuk a Hátszeg környékén fellelhető kastélyok néhány példányát is: Demsuson, Poklosán és Nalácvádon. A demsusi Mara-udvarház éppen visszaszolgáltatás alatt áll, egy Amerikában élő leszármazott igényelte vissza. A poklosi Pogány-kastélyt volt tulajdonosai visszaigényelték, ma értékesítésre vár. Környezetében a nagy kertet a szociális intézetnek hagyták, művelés és kertrendezés fejében. A Nalácvádi-kastélyról keveset lehet tudni. Örökös híján nem igényelte vissza senki, így állapota folyamatosan romlik, miután a gyerekintézet kiköltözött belőle a 90′-es évek után.

Hátszegre érkeztünk a Retyezát hegyalján keresztül, ahol szállásunkon több ágy is összeomlott – (a szó szerinti és átvitt értelmében) a magunkkal hozott nap terheitől.

A nap érdekessége az alsócsónakosi vécésnéni volt és a kísérő kutya. Lassan egy Élő Erdélyes állatfarmot is nyithatunk.

Blog: Dávid, Hanna, Risak, Tamás

Fotók: Gücü, Ildikó, Melinda, Süni, Zoli 

Na de Induluuunk!!!! Induluuuunk!!! A sereghajtókat indulásból elhagytuk, Cseri biciklijét  szerelték  mi pedig a kapun kilépve rájöttünk, hogy minket is indulásból elhagytak.. Nade!..a tapasztalt Erdélytúrázó már érzésből tudja melyik a Lozsád fele vezető út…egy kis versenytekerés a Szászvároson áthaladó kamionokkal, egy jó hosszú fasoros szembeszeles erdei út és egy rövid kaptató után meg is érkeztünk Lozsádba, ahol sor került a szendvics kiosztásra, annak magasztalására és máris tekerhettünk tovább…

Na de jőjjenek a képek, és beszéljenek helyettünk
(A Dévai Szent Ferenc Alapítvány szászvárósi nevelőotthon kislakói)

Tamás szerint a légzésen a lényeg…

A táj szépsége minden kínszenvedést feledtet…

A: Lozsád madártávlatból

B: Egy utolsó pillantás Lozsádra

..egy sikeres mászás

eltévedtünk…csetenyes…újratervezés

közben a zöld autót próbálják kinyítani a székely hekkerek (sikeresen bezáródott a kísérőautóba a kulcs..)

…a többiek is szenvednek a tűző napsütésben…

a siker titka egy jó “autószerelő”

Zeykfalva

… a látvány áldozata

a nap kérdése: hol van ez a templom?

Vajdahunyad-i remekmű

…és pörgött a bukovinai székely szoknya

nap vége és blog vége

Aztán éledezés, reggeli és pakolászás, és Cs. már be is volt öltözve kedvenc bringaszerelő köntösébe, gumidefeketjeit kijavítani. Szegény Cs.-t az ág is húzza, annyi javítandó gumibelsőt próbált már megfoltozni, így azon morfondíroztunk, hogy azon blogolvasóink között, akik sikeresen tudják megtippelni hogy az elmúlt 3-4 napban Cs.-nek hány gumidefektje volt, fridzsidert sorsolunk ki! Egyébként Cs., ha így “halad” tényleg elnyeri a Tábor Hivatalos Szervízarca díjat.

Aztán kegyetlen videójáték-szerű csiki-csuki kezdődött Alvinc és Szászsebes között, csak úgy záporoztak a kamionok, a feltűrt aszfaltszőnyegek, a porfelhők és a széllökések, de végül mindenki sikeresen belépett a szászsebesi erődtemplom várfalán, mely csöppnyi csendsziget a katasztrófális áthaladó-belvárosi teherforgalom közepén… Nagyon drukkolunk már az épülő autópályának, amely nyomvonalába eddig már többször belesodródtunk, hogy az EU-s korrupció olcsóbb legyen mint az amerikai-korrupció, és nehogy megszakadjanak itt is a munkálatok…

Az udvarban P. jóvoltából helyi specialitás, a csokis csöröge-szerűség feledtette a halálközeli élményeket… A templomot Dahinten Alfred evangélikus lelkész mutatta meg nekünk, és úgy néz ki, ő az első aki az Egyesület nevét is lefordította számunkra: Verein für Lebendiges Siebenbürgen, ami már csak azért is nagyon tetszetős név számunkra, mert az „élő”-nek több jelentése is van, így akár „Virgonc Erdélyért Egyesület”-nek is értelmezhet bennünket egy tapasztaltabb szász.

Egyébként a templom és az itteni maradék 19o (!) főből álló szász közösség történelme sem egyszerű, könyveket is írnak róla, úgyhogy tessék olvasni, okulni, mert a templom melletti gyönyörű iskolaépület román felirata az idők során lemállott, most újra a gótikus betűkkel írt „Bildung ist Freiheit” olvasható…

A gyulafehérvári nagyon pozitív meglepetés után itt volt egy újabb: 18 fontos szász templom renoválására nyert az evangélikus egyház EU-s pályázatot, köztük a szászsebesi templom is. Dolgoznak is serényen a jómunkásemberek, sok helyen épp az egyenszürke vakolatot bontogatták kívűlről, s a sokkal szebb nyerskő falak már itt-ott kibukkannak. Reméljük néhány éven belül még megragadóbb kép fogad, és talán addigra a főutca is kamionmentesítődik.

Aztán autópályaépítést kiszolgáló kis ad-hoc utakon érkeztünk vissza Alvincre, ahol bőségesen megebédeltünk majd sziesztáztunk a Pongrácz Szent István ház hatalmas hárs- és diófái alatt… Persze mondanom sem kell, hogy ezalatt Cs. gumidefektet javított, immár nem a saját biciklijén, hanem azon a pótbringán, amellyel utánunk nyergelt reggel, miután a saját defektjei kijavíthatatlannak bizonyultak. A pótbringa tulajdonosa, K. szerint, évek óta nem kellett neki ezen a bringán gumit javíttatnia… ilyenkor erre mi a jó kifejezés? Pech? … … ?

Következett a borbereki református templom, amely kb. a XIV században épült, és most évtizedek óta van használaton kívül. De, újabb meglepetés: új tető készül az ódon falak fölé, háromszéki jómunkásemberek talán kevésbé serényen, de hátha annál ügyesebben mentik meg a még menthetőt… áll még a templom főhajójának boltozata, a torony is látszólag nincs rossz állapotban. Úgyhogy hajrá, Ácsok!

Majd hepehupás utakon gurultunk a hegyaljai borvidéken, szilva-, akác-, és hónaljillatok vegyültek a szélben, tűzött a nap, flakonos volt a sör, és bármerre néztünk erre is, arra is, hiába kerestünk szőlőültetvényt, itt biza úgy tűnik, nem szőlőből készítik a bort…

És mivel ma „laza” nap van, a sörözést dinnyével koronáztuk a Maros parton. A cél, hogy megtörjön a mítosz, megdőljön az axióma: harmincegynéhány fokos melegben igenis lehet dinnyére sört inni és fordítva, orvosok és gyógyszerészek nélkül…

K. ezt az időt arra használta ki, hogy bringájáról lemossa a Marosban az első nap Nagyágról lefele összeszedett agyagot (ezt a magunk módján hirtelen „nagyagit”nak kereszeteltük el, pedig ugye mind tudjuk, hogy ez nem az, mert az a Pb₂₈Au₄Te₁₄Sb₆S₃₄), volt Maros átúszó verseny, de díjat nem lehetett osztani, a folyó nagyon szelíd volt ma velünk: máskor 8 méteres mélységet is elérhet itt a folyó, de most majdnem a felénél még leért a versenyzők lába. Azért persze lehetett árral szembe úszni, és semmit sem haladni…

Következett egy őrült tekerés egészen Szászvárosig, kisebb csapatokban volt „hátulsó pár előre előzz!” gyorsulási verseny, volt csoportkép a leaszfaltozott (!) autópálya szeleten, és újabb résztvevővel is gazdagodott a csapat: ő a Hunyadi nevű kiscica, aki szépfehérsége és néhány hetes kora ellenére már öngyilkossággal kísérletezgetett az út szélén. B. Saját pólóját erszénnyé alakítva mentette át Szászvárosba a csöppséget, további sorsa bizonytalan, de biztató fejlődés, hogy a szászvárosi református templomban tartott előadás alatt jól viselkedett és egyet sem nyivákolt. Megtudtuk, hogy a cicusnál jóval öregebb a templom, hisz ezen a helyen már 1233 óta templom áll, s a várfal is kb. 1300-ból származik. Aztán 1566-ban lett reformátussá, még később felváltva használták a templomot az evangélikusok és a reformátusok. Egy idő után aztán a szászoknak már kezdett túl meredek lenni a kálvinista trend puritán templombelsője, így a jó baráti viszonyt ápolva megegyeztek, hogy közvetlenül a templom mellé, egy másik, evangélikus templom is készülhessen, rendes-becsületes lutheri szobrokkal, s mindennel ami még kell. Toronymagassága elmarad a reformátusétól, viszont nekik vannak fiatornyaik, mert nekik ez jelentette a státust. De ebből a sztoriból az a legfontosabb, hogy Szászváros története nagy vonalakban a magyar és szász, ill. református, katolikus és evangélikus felekezetek közötti barátság és béke iskolapéldája.

Szállásunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány szászvárosi gyermekotthonában, az egykori ferences rendi kolostorban lesz, úgyhogy ma este kíváncsi gyerekek szemecskéi leselkednek ránk, hogy megtudják, igaz-e az előző napok rémhíre, hogy nem nagyon tudunk „szépen viselkedni”…

Egyébként a tekerést illetően a helyzet biztató, G. szerint ugyanis „Ma érkezett el a seggem holtpontja”

]]> https://blog.eloerdely.ro/?feed=rss2&p=486 1 https://blog.eloerdely.ro/?p=425 https://blog.eloerdely.ro/?p=425#comments Tue, 07 Aug 2012 10:54:08 +0000 eloerdely http://blog.eloerdely.ro/?p=425 Continue reading →]]> Kedves blogolvasó, szeretnél-e szörnyű zajra ébredni? Ha igen, akkor 2012 augusztus 6.-án reggel, Gyulafehérváron a református vendégházban erre tökéletes lehetőséged lett volna. Nemzetünk székely-olasz színésze, kortárs Karinthyje, egy nyár eleji borozás alkalmával bemutatott néhányunknak egy zeneművet, amelyet a dél amerikai drogdílerek hallgatnak a diszkóban abból a jeles alkalomból, hogy 1-2 napon belül utoléri őket az erőszakos halál, elégedetlen kollegáik részéről (értsd, már tudják, hogy ki fogják őket nyírni). Ez a kedves nóta szövegesen “Pincsi, puttó. Peró peró“, erre ébredtek reggel 7:30-kor a délerdélyi alumíniumlovagok.

(Mellesleg ezek a sorok éppen a következő napi, a 7.-i ébresztés idején íródnak. A mai csapat harmonikus keleti muzsikával s ágyba felszolgált kávéval ébreszti a túrázókat. Az ébredőknek ez biztosan magasabb élményindex, más szóval sokkal jobb.)

Na de ugorjunk. Gyulafehérváron 400 méter haladás után megvolt az első defekt. Cseri szenvedte el. A túrán épp ez volt neki a negyedik. Ez volt az Erdély túrák történetének első kerékcseréje a blokkok közt.

Makacs kitartással eljutottunk Magyarigenbe, ahol megcsodáltok a cseppet sem falusi jellegű, impozáns késő barokk templomot.

A karzatos fehér templom (ismét) lenyűgözött, s bár nem vagyok híve a márványnak, mégis pozitív értelemben említem a dalmáciából hozott carrarai márvány szószéket. A szószéken kívül az udvari 4 személyes árnyékszék is nagy örömet szerzett néhányunknak. A budiban bandázás után megkönnyebbülten távoztunk.

Innen tekertünk Boroskrakkóba s míg a tiszteletes urat vártuk (előző nap ő várt ránk, nem is keveset) megjelent az udvarban egy fura szerzet, a hegyaljai néma-robot.

Ezalatt Cseri ismét defektet javított.

A boroskrakkói templomot nem olyan rég újították fel, s annak idején a Kolozsvár-Gyulafehérvár közti római kori út megmaradt köveivel “csempézték” ki a templom alját.

A hőség ekkor kezdett bevadulni s kezdtük keresni a megoldást. Az első alkalom Alsógáldon egy focipályán adódott, ahol egy irgalmatlan locsolóval tartották még valahogy a fűben a zöldet. Tapasztalt Erdélytúrázó a következőképpen cselekszik:

Észrevesz. Kitalál.

Társakat gyűjt. Odarohan. Alááll.

Visít. Lehűl. Örül.

Visszaslattyog.

Miután Cseri kicserélte a belsőjét, Marosszentimrére karikáztunk, s újra kiszáradva érkeztünk. A templom kertjénél ismét benedvesedtünk, amire égető szükség volt.

A marosszentimrei templom ikonikus templomja az erdélyi szórvány magyarságnak. Gudor Botond lelkipásztor szerint nagyon szép projekt lenne, ha a tömb magyarság össze tudna hozni egy kerítést a templomnak.

A mostani drótkerítés nem tudja megvédeni a templom kertjét a kisebb rongálásoktól, szemetelésektől. A templom ólomüveges ablakain kívül rácsok vannak, mert a helyi csibészek kedvelt szórakozása volt istentisztelet közben kővel kipukkasztani a színes kis lencséket.

Kedves olvasó, ha te is tömbmagyar vagy, és szeretnéd megvédeni ezt a gyönyörű templomot a csirkefogóktól, akkor rövidesen segíthetsz a kerítésnek szeggel, fával, pénzzel, saját kezű munkával. Mindeközben Cseri gumit foltozott.

Innen a híres marosszentimrei csülök csárdán keresztük visszatekertünk Gyulafehérvárra, fel a várba és egyenesen a katedrális előtt parkoltunk. Igaz van kettő is ott fent, de mi azt választottuk, ahol nem énekeltek a müezzinek.

A Gyulafehérvár – Alvinc szakasz a Maros partján haladt makadám úton, kicsit rázós volt, kicsit poros, de már tudtuk, hogy közel a cél. Cserinek ezen a szakaszon már szerelni nem kellett, csak 2km-enként pumpálni.

Alvincen az egyik házból vízzel s almával kínáltak minket, ami kellemes meglepetés, mert az elmúlt három napban azt figyeltük meg, hogy a helyiek nem túl barátságosak a 40 bringással. Visszaköszönés alig-alig, inkább dudálgatás, szemöldökráncolás, sőt Gyulafehérváron pár kokelár meghanyigált minket almával is. Alvinc bejáratánál várt minket két kedves fiatalember: Molnár Lacika és Tamáska. Ők az alvinci Pongrácz Szent István ház gondnokának, Molnár Lászlónak szépreményű és feltűnően jóképű fiai. Lacika veztett fel minket saját bringáján a falu házai közt, egészen a folyosóig. Ez a szállás talán az eddigi legvastagabb falú épület, ahol valaha aludtunk. Hűvös is volt, jól is aludtunk. Cseri pedig boldogan gumidefektet szerelt, míg meg nem halt.

Algyógy – Bózes – Bakonya – Cseb – Zalatna – Ompolygyepű – Ompolymező – Metesd – Tótfalud – Sárd – Gyulafehérvár    (66.8 km)

 Kukkurikúúúúú! Ééééébresztőőőőő!

Pál, Kata, Péter (Piri, Feri, Sári, Zoli és még harminc ember), jó reggelt! Szólt az ébresztő az Élő Erdély Egyesület VIII. Honismereti Bringatúra második napjának reggelén.

A társaság az előző napi megpróbáltatások ellenére frissnek és tettre késznek mutatkozott, voltak önkéntesei a reggeli szendvicskészítésnek, ébresztgető noszogatásnak is.

Bemelegítés!!!!

Tamás technikája évről-évre fejlődik, újabbnál újabb gyakorlatokat iktat be a feladatsorba.

„Sas-plie” – mozdulattal próbáltunk elszállni, de megrögzött bringások révén úgy döntöttünk, hogy a földi, már beidomított szamarainkat választjuk.

A napi adag Algyógyról eljutni Gyulafehérvárra. Első utunk a csebi kocsmába vezetett. Igaz, eddig a célpontig sem volt akadálymentes az út, volt, aki kitartóan tekert a meredek oldalon is, de voltak bátrak, akik tolni sem átallottak.

A kis falu kereskedelmi egységét fenntartó család az éhes szájakat egy-kettőre virslivel tömte be, amivel használt is, de ártott is a csapat teljesítőképességének, ugyanis tele-hassal a szerpentinek nem olyan izgalmasak.

A pihenő után indultunk Zalatnára. A katolikus és református templomot, elhagyatott udvarházat Legendi Géza képzőművész mutatta be, aki nem mellékesen Csíkdánfalváról származik.

Az 1974-ben, nyersanyag bányában dolgozó testvére unszolására Zalatnára költözött akkori segédtanár, jó fizetés igéretére és persze a szerelem közbejárásával ittragadt. Feleségével, a családban azóta is magyarul beszélnek, de fia, Levente, aki Kolozsváron ragadt az egyetemi évek után, már nem vágyik vissza  a szülőfaluba.

A festő elmondása szerint a remény bujkál az itt lakók elől, sem a magyar közösség – ami igen csekély és hitetlen -, sem a román közösség előtt nem villog fényes jövő.

Ompolygyepű irányába vettük tovább az irányt, a zalatnai áldozatok emlékmű környékének megtisztítása, megkoszorúzása volt a következő vállalt feladat. Foreszt felolvasta a szövegkönyvből, amit a helyről tudni nemcsak érdemes, de kötelező, és azután elkészült a csoportkép. Élő Erdélyes polóban.

A csííííííííííííííííz után a hegyre-harcos népre lejtős, lankás ereszkedők vártak, élvezet volt tekerni, a bringa ment magától. Sárd volt az úti cél.

Ez a település, a Riska által készített programfüzet alapján, Gyulafehérvártól mintegy 8 km-re található. Fontos település, hiszen itt ágazik el az út Hegyalja (Magyarigen, Boroskrakkó), illetve az Ompoly forrásvidéke (Zalatna, Abrudbánya) felé. A magyar faluközösség a reformáció alatt protestánssá lett (1564). Korábban a gyulafehérvári római katolikus püspök téli rezidenciája, illetve püspöki temploma volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alkalmával, több mint 50 személyt öltek meg a román népfelkelők, aminek következménye az elvándorlás volt. Sárd Gróf Teleki Sámuel birtoka volt, így a magyar korai felvilágosodás települései között ott találjuk nevét. Az erdélyi Hegyalja egyik fontos településeként, még hosszú ideig vezető szerepet töltött be. Önálló lelkésze 1940-es évekig volt, amikor is a gyülekezet, társegyházközségként a Magyarigeni Református Egyházközséghez csatlakozott. Életében mindvégig meghatározó szerepet játszott a szőlőművelés. Erre és a vidéken átvonuló bor útjára utalt helyismertető beszámolójában ………..lelkész.

A románkori bazilikát a XIII. században építették, amely a XVIII. századig számos átépítésen ment át. A települést 1238-ban említik először a források, olyan településként, amely az erdélyi katolikus püspökség tulajdonában állt, a szász telepesekkel együtt, akiknek jogait és kötelességeit 1295-ben foglalták oklevélbe. 1563 után a szász és magyar lakosság a reformáció kálvini változatát fogadta el. A templom első átépítése a XIV-XV. században történt, amikor a templombelső és külső a gótika ízlése szerint lett átalakítva. Az építés, illetve átépítés anyaga a magyarigeni kő. A románkori bazilika szentélyének jelentős átépítése a XV. században történt, amikor poligonális, sokszögű szentélyt alakítottak ki az építők. A templom jelentős átépítése a XVIII. században történt, amikor a hajót lerövidítik és egy olaszos hangulatú templomtornyot építenek, széki Teleki Sámuel patronálása alatt. A templom háromhajós, két oldalhajóját a főhajótól barokkos tagolódású oszlopok választják el, amelyeket a XVIII. századi átépítés folyamán helyeztek el. Az északi és déli gótikus kapuzatainak maradványai másodlagos helyzetben vannak befalazva a jelenlegi bejáratok mellett. A templombelsőt a református, kálvini hitelvek szerint rendezték be; kőszószékét Fratelli Menardi itáliai kőfaragómester készítette. A templomot ovális alakú erődítmény veszi körül, amelynek északi részén lőréssel és egy emelettel ellátott négyszögű, zömök kaputorony található. Ennek építése a vártemplom defenzív szerepét volt hivatva erősíteni. A kaputorony bejárata félköríves, belső szemöldökívén a Báthory család reneszánsz farkasfogas címerében a Stephanus Bathory név S. B. iniciáléi vannak bevésve.

A templom erődítése a XV.-XVI. században történt. Úgy a templom, mint az erődítmény számos gótikus elemet őrzött meg, mint például a kapuzatok másodlagosan elhelyezett kőfaragványait és a kaputorony faragott kőablakait, papi ülőfülkéjét és szentségtartót.

Sárdról már csak nyóóóóóóc km volt a távolság a gyulafehérvári szállásunkig. Útközben helyi zöldségtermesztőkbe is botlottunk, a kertjükben termett paradicsomot, paprikát, hagymát kínálták kapujuk előtt, de kontrasztnak ott volt a külváros szélén sorakozó luxus-villák tömkelege, ahol ízlés híján és sok-sok pénzből nagy haciendák mellett vezet el az út.

Élvezetes volt biciklivel a vár környékét, ha futólag is, de bejárni. A finom pálinka és ízletes vacsora után, azoknak, akik nem írtak blogot a városnézés luxusa is kijárt.

Mi nem azok közé tartozunk. Mi, elmentünk lefeküdni.

Csáóóóóó.

Blog: a narancssárga csapat – Bea, Meci, Cseri, Süni, Don Oszkó, Putza

Fotók: Putza, Süni, Cseri, PGYZ

Rövid idő múlva a biciklik készen állnak a reggeli bevetésre,

mi pedig lassan lefekhetünk. Túrára készülődő álmainkat elmúlt korok szelleme őrzi, hiszen csak egy híd választ el Erdély legrégebbi körtemplomától (11-12. század).

Az Ifjúsági központ udvarán nem csak ez a kis gyöngyszem található, egy XVI. századi református templom is emlékeztet, hogy idei túránkon nagyon értékes épített örökséget fogunk megismerni.

A túra első reggele a szokásos: a napi felelős csapat ébreszt (a túrárahangolás nem titkolt szándékából kifolyólag egy hagyományos biciklicsengővel és egy zsiráfnak álcázott biciklidudával),

majd szendvicseket készít az előreláthatólag hamarosan energiaveszteséggel küszködő túratársaik számára.

Az ébredező társaság lassanként összegyűl a reggelihez, és nemsokára mindenki megkapja indulócsomagját, amely Dél-Erdély pólót, -számtáblát, térképet és programfüzetet tartalmaz. A programfüzetből, amely honismereti munkafüzet is egyben, kiderül, hogy rengeteg hasznos információt tartalmaz Dél-Erdélyről, de az is, hogy a mai útvonalunk így fog kinézni:

1. Opció: Algyógy  – Nagyrápolt – Arany – Kémend -  Nagyág – Máda – Algyógy (65.1 km) – térkép
   
2. Opció:  Algyógy  – Nagyrápolt – Arany – Kémend -  Piski – Tordos – Perkász – Algyógy (64 km) – térkép

Az útvonal egy ideig közös, aztán, ahogy a szintkülönbség nőni kezd, mindenki eldöntheti, hogy első napra lazább ráhangolódást akar, vagy egyből a mélyvízbe szeretne csöppenni egy jó kis extrém túrával.

A döntést elősegítendő jöhet a megszokott reggeli torna,

majd indulás előtt tábori eskü, melyben többek között megfogadjuk, hogy “jóllakott óvodás módjára, boldogan és csendben alávetjük magunkat a szervezők akaratának”.

Első állomásunk a középkori eredetű nagyrápolti református templom,

ahol máris találkozunk az első akadállyal: nincs templomkulcs. De az erdélytúrás nem szívbajos, a csapat néhány tagja úgy dönt, hogy a 14. századi freskókért érdemes alternatív utakat választani.

A szomszédos dombon levő, 18. századi egykori Rápolthy–Jósika–Daniel kastély meglátogatása jó ötletnek bizonyul,

hiszen a kastély egykori borpincéje kiválóan alkalmas hűsülésre, és közben nemcsak azt tudjuk meg, hogy a kastély eladó, hanem a közelben játszó gyerekektől azt is, hogy itt lakott “regele Jósika”, azaz Jósika király. Miután felpakoljuk magunkat szederrel, már indulunk is a kéméndi református templomhoz,

ahol középkori falfestmények maradványain csodálhattuk Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót.

Ezután következett a pillanat, mikor a csapat kétfelé vált, egyik része Nagyág fele tolta fel a biciklit, hogy betekinthessen az Aranynégyszög egyik szegletébe, másik része Piski fele gurult le megkeresni Kazinczy emlékkövét az arborétumban.

Ahogy biciklitúrán gyakran előfordul, mindeközben gumidefektre is sor került, s ha bárkiben felmerülne a kérdés, hogy ilyenkor mit szoktunk csinálni, íme a válasz:

Próbáltuk a helybélieknek is elmesélni, miközben friss forrásvízzel kínáltak, hogy meekkora baj ért minket, és így született meg a nap poénja: “Am avut panică de cauciuc”, azaz gumidefekt helyett gumipánik

A piski arborétum 67 hektár alapterületen fekszik, bár külső része inkább a Maros ártéri erdejének tekinthető. A 18. század második harmadában kezdte kialakítani Gyulay Ferenc. Erdélyben itt ültettek először akácot. A Kuun család után 1918-ig Fáy Béla, a két világháború között Ocskay István volt a park birtokosa, aki újabb fajokkal gazdagította. 1952-ben kísérleti erdészeti teleppé nyilvánították, majd 1954-ben erdészeti kutatóintézetté szervezték. 250 európai, ázsiai és észak-amerikai fa- és cserjefaj található meg benne. A város felőli fronton áll az eredetileg 1700 körül épített, mai formájában klasszicista stílusú Gyulay-kastély.

Míg a hosszú, forró nap után a csapat egyik része az arborétumban kalandozott,

majd Algyógyfürdőn áztatta frissen szerzett biciklisbarnulását (vö. traktoristabarnulás),

addig a csapat másik része magas tetőkről integetett az otthoniaknak és a Google kameráknak.

A nagyági csapat viszontagságairól talán majd egy másik bejegyzésben, ami biztos az, hogy holnap indul a VIII. Erdélytúra második napja

A nap kérdése: mi az a Kenyérmező?

Blog: Boda Szabolcs, Szász Kriszta, Ternei Melinda, Török Zsolt

Fotók: Boda Szabolcs, Szász Kriszta, Plosz Zoltán